Vagyok
néked
Térdhajlatomba
Fészkeli
magát
Az
idő.
Úgy
teszel,
Mintha
látnál,
Belecsípsz
A
bőrömbe is,
Ha
nem
Hinném,
Hogy
volnál.
Az
idő csak
Kabátot
csinál
Belőlünk.
S
az élet
Lohol
utánam
Kábán.
Nem
hiszek abban,
Hogy
a végén
Esővel
majd
Vársz
rám.
S
zuhog
A
szívem
Véletek,
Jaj,
inkább
Hagytál
volna,
Zuhog
az
Eső
is kint.
Soha
meg
Nem
állna.
S
olyan vagy te,
Mint
e zokni
Gombolyag.
Bután
hittem,
Hogy
van élet,
S
olyan jó,
Hogy
az illúzió
Nem
valóság,
Csak
képzelet.
De
néha ő csak
Állatokat
Preparál,
És
kidobja
Velük
a lelket.
Így
azt hiszem,
Hogy
a világ,
Nélküled
is
Ilyen
lehet.
És
sokszor
Beszakadt
A
körmöm
Is
már.
Annyit
téptem,
Kapaszkodtam.
Így
hát magam
Nélkül
Intek
néked,
Én
magam,
Ki
sosem
Voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése