2017. október 16., hétfő

Vagyok néked


Vagyok néked

Térdhajlatomba
Fészkeli magát
Az idő.
Úgy teszel,
Mintha látnál,
Belecsípsz
A bőrömbe is,
Ha nem
 Hinném,
Hogy volnál.

Az idő csak
Kabátot csinál
Belőlünk.
S az élet
Lohol utánam
Kábán.
Nem hiszek abban,
Hogy a végén
Esővel majd
Vársz rám. 

S zuhog
A szívem
Véletek,
Jaj, inkább
Hagytál volna,
Zuhog az
Eső is kint.
Soha meg
Nem állna.

S olyan vagy te,
Mint e zokni
Gombolyag.
Bután hittem,
Hogy van élet,
S olyan jó,
Hogy az illúzió
Nem valóság,
Csak képzelet.
  
De néha ő csak
Állatokat
Preparál,
És kidobja
Velük a lelket.
Így azt hiszem,
Hogy a világ,
Nélküled is
Ilyen lehet.

És sokszor
Beszakadt
A körmöm
Is már.
Annyit téptem,
Kapaszkodtam.
Így hát magam
Nélkül
Intek néked,
Én magam,
Ki sosem
Voltam. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése